Nem méteres hosszúságú azon rendezők listája, kik eldicsekedhetik magukról, hogy első nagyfilmes rendezésük az évek során kulttá avanzsálódott, de Sam Raimi neve kétséget kizáróan a fecnin feszül. Raimi, mondhatni megreformálta a horror műfaját 1981-ben, a Gonosz Halott (Evil Dead) című alkotásával (VVega írása a folytatásról), ami 12 év múlva trilógiává bővült. Ezután, érthetetlen módon hét évig nem rendezett horrort, - igaz, nem is a szíve csücske - akkor is egy felejthetőt (The Gift, 2000), Billy Bob Thorton édesanyjáról (nem Thorton felmenőjének külseje miatt lett az említett zsáner éktelen tagja a produkció), majd az elkövetkezendő esztendőkben egyfajta Ödipuszi-komplexus tapasztalhaó Raimi-nál, csak May néni helyett, a fiú, Pókember kegyeiért kezd rivalizálni a kujon Stan Lee-vel. Eme rögtönzött történelem óra után megérkeztünk, 2009.
Meg kell hagyni, az időzítés kiváló, és ha valóban ügyködik az Evil Dead negyedik felvonásán, akkor Raimi hivatalosan is zseni. A Drag Me to Hell, mellyel direktorunk visszatér a gyökerekhez, üditően frissen hat a tucatnyi fírísz és a frencsájz imposztorai, valamint a klasszikusok, illetve az európai/ázsiai horror feldolgozások érájának monoton közegében. Persze, azon mozinézőknek kiknek a gépezet impotens képviselői jutottak (egy példa a közelmúltból), mitadisten' szimpatizáltak is ama produktumokkal, elsőre kissé idegenül hathat az a látens szeglet hol Raimi új horrorja pihen, hisz a szimpla horror kifejezés nem aposztrofálja kellőképpen.
Már a legelején használt ősrégi Universal-logó sejteti, hogy Raimi-val együtt most nosztalgiázni fogunk, egy több, mint tíz éves forgatókönyv segítségével. A szkript felépítését beleértve, a kameraszögekig bezárólag minden árasztja magából, az ún. "retro b-múvi" hangulatot és erre szükség is van a 21. században, csak ne essenek túlzásba a mesterek, ahogy tették az exploitation esetében (vagy csak szerintem van teleszarva a műfaj?). Igazán rettegnivaló boszorkány is rég volt már a színen és külön öröm, hogy ránk is gondoltak, hisz az egész bonyodalmat okozó átkot magyarul szórja el az öreg hölgy a karrierista Alison Lohman fejére, akinek három napja marad, mielőtt eljönnek érte a pokolból, a nő persze minden tőle telhetőt megtesz ennek elkerülése érekében.
A 30 milliós költségvetésű film, ahogy tudni lehetett előre nem vérkomoly, ezt figyelembe véve Lohmann partnere, Justin Long tökéletes választásnak tűnhet (Strange Wilderness ugye), de sajnos felnőttes keretek közt marad, Raimi pedig inkább egy kecske szájába ad mondatokat, ettől függetlenül a karakterek abban a kis térben, ahol elhelyezkednek jók, Lohmann roppant szórakoztatóan alakít és eyecandynek sem utolsó.Raimi telepakolta a filmet ma merésznek számító húzással, de műkődnek, megkímélve minket az unalomtól. A büdzsé méreteit meghazudtolva kellemes vizuális- és roppant jó hangeffektek tarkítják a jeleneteket, melyek között akad pár ijesztésre alkalmas szcéna, de a félelembe burkolózni nem fogunk, ha csak nincs humorérzékünk, mert Raimi tucatnyi helyzetkomikummal és ebből fakadó abszurditással áldotta meg művét, így több mosolyra lesz okunk, mint a legtöbb mai vígjáték esetében. Igaz, eklektikus mivolta is hamar fárasztóvá válhat, például a kelleténél több "egymás szájába hányós" képkocka miatt, de azért többnyire a kellemes szórakoztatás határain belül mozog, még úgyis, hogy minden másodpercét kitalálhatjuk. Nem tudom az év végéig akadhat-e konkurense, de eddig az év "horrorja" a Pokolba taszítva 10/8
(jubilálok bazz' ez volt a 150.)