7 év telik el, hogy Romero a Dawn of the Dead után folytassa a járkáló hullák történetét, s ezzel elkezdődik a pentológia azon fele, mely talán már hagy némi kivetnivalót maga után, mondhatni lényegesen kevésbé sikerültek és sokkal alacsonyabb érdeklődést produkáltak, mint a sorozat első két része. Ennek ellenére, vagy éppen pont ezért e talán méltatlanul elfeledett mozi Romero személyes kedvence az eddig látott 5 közül.

A képlet kicsit megváltozik, hiszen úgy tűnik az apokalipszis elkerülhetetlen. Egy maroknyi férfi és nő (kutatók és katonák) a föld alá költözik, azaz élve elássa magát, hogy gyógyírt vagy bármilyen megoldást találjon a helyzetre. Persze sok remény nincs, az elzártság, a kilátástalanság kissé elhomályosítja az elméket, mondhatni már-már az őrület határára, vagy azon is túl taszítja őket. Talán a legjobban úgy ragadhatnánk meg, ha a határok holtak és az élők közötti határt kissé elmosottnak tekintenénk.

Hiszen itt már nem feltétlen az emberekkel szimpatizálunk (vagy legalábbis nem mindegyikkel), sokkal inkább az emberként viselkedő (vagy inkább egyes élőknél emberibb) Bub-bal (Sherman Howard), ki már nem egy a húst falni akaró élőholtak közül, hanem egy gondolkodónak (önállóan mondjuk még csak a bosszúra képes) tűnő valami a két „faj” határán.

Persze nem véletlen a témaválasztás így a hidegháború vége felé, mely kijelentéssel rögtön predesztináltuk is a film hátteres mondanivalóját, bár sok más lehetőségünk nincs is. Mert hogyan máshogy is lehetne egy katonai diktatúráról (merthogy a filmben lényegileg ez jelenik meg), a statáriumról és az egész paranoid légkörről ebben a kontextusban gondolkodnunk? Valószínűleg sehogy.

Éppen ezért talán egy még nyomottabb alkotással állunk szemben (mely egyfelől a klausztrofóbiából, másfelől az ember-ember elleni szituációból fakad), amely még így is szórakoztató és valamelyest megőrzi az előző film humorát (legfőképpen Bub-on keresztül), de ez is inkább groteszk, mint börleszk, mivel a betanított élőhalott még rémisztőbb, mint mulatságos, s így a vigyor kissé furcsán nézhet ki arcunkon.

Persze valami nem stimmel, nem működik, mint ahogy azt az elején is jeleztük. Nehéz lenne megfejteni, hogy mi a probléma, természetesen a színészekre nehéz lenne ráfogni, hiszen az előző filmekben sem érdemeltek volna sok dicséretet. A film formai oldalával sincsen sok probléma az előzőekhez viszonyítva, s a történet is megállja a helyét, mely ráadásul mindenféle logikai bukfenc nélkül homlokegyenest halad előre a bő másfél órában.

Mondhatni csupán eljárt az idő a sétáló halottak felett, esetleg semmi meglepően újat nem hozott a mozi, vagy az emberek igényei változtak már ekkora. Igazából megmondhatatlan, hogy mi a hiba a látszólag teljesen egyben lévő, ám mégis érdektelenségbe fulladó műnél. Mindenesetre egyszer nézhető, talán kétszer is (nekem sikerült), s az az egy talán kötelező is.