Alex Proyas neve még önmagában nem ér garanciát, de bizonyos okoknál fogva – gondolok itt elsősorban a Dark Cityre (1998) – jót sejtet. Nicolas Cage viszont csak egy lejárt szavatosságú termék bukéjával érhet fel mostanában, hiszen hiába a jobbnál jobb szerepekkel megtűzdelt karrier, 2002 (Adaptation) óta valahogy semmi nem akar összejönni az egyébként kimondottan jó színésznek.
A két legszembetűnőbb összetevő tehát akármit hozhat, de előzetesen úgy tűnik, hogy inkább fanyalgó szájízzel távozunk, minthogy rohannánk a pénztárhoz, hogy újrázzunk. De szabaduljunk meg előítéleteinktől, s koncentráljunk inkább a filmre, s próbáljunk meg minden mást kirekeszteni a „gyéren lakott” teremből.
A történet szerint egy fiatal lány, bizonyos Lucinda Embry (Larra Robinson) 50 évvel ezelőtt egy időkapszulába másokkal ellentétben nem egy rajzot, hanem egy hosszú számsort rakott. A papír napjainkban egy Caleb (Chandler Canterbury) nevű fiúhoz kerül, kinek az apja egy asztrofizikus, s egy véletlen folytán rájön, hogy a számsor az elmúlt 50 év számos tragédiájának időpontját és áldozatainak számát tartalmazza.
A lapon három dátum van még hátra, melyek a jövőben fognak bekövetkezni. Az esetleges kétségek pedig az első után semmivé lesznek, hiszen John (Nicolas Cage), azaz Caleb apja testközelből tapasztalja meg egy „jóslat” beteljesülését sok-sok égő áldozattal. S ezzel el is indul a rohanás, mely a fináléig ki is tart, némi feszültséggel, s sok vallási utalással megfűszerezve.
Mert természetesen az apokalipszisről van szó, s „Isten” vagy mindenható idegenek óvó kezéről. Mely hangulatában remekül tölti ki a két órás játékidőt, sőt Nicolas is megcsillant valamit régi fényéből, még ha nem is az igazi csillogást, csupán valami ahhoz közelit, de a film akkor sincsen rendben. Hisz hiába mindez, s a remekül használt (egy pillanatra sem túlzásba vitt) CGI, a történet olyan szájbarágós, hogy az már bántó, illetve (talán ebből következően) pont egy jelenettel hosszabb, mint kellene (vagy emiatt szájbarágós), s így a vége előtt átélt katarzis szerű érzés semmivé foszlik, s könnyedén arcmaró élménybe csap át.
Persze már az egész szituáció tűnhet közhelyesnek, hiszen valljuk be nem a legkülönösebb ötletből kibontakozó világot rengető, „annyira eredeti, hogy már el sem hiszem” alkotásról van szó, csupán egy hangulatos, legfőképpen feszült filmről (nagyon remekek a kézi kamerás hihetetlenül zaklatott jelenetek - köszönjük Simon Duggan), melyről azért tudjuk az első pillanattól kezdve, hogy „boldog véggel” fog zárulni.
Így a Képlet (Knowing, 2009) semmiképpen nem fér be a legjobb világvége filmek közé, de alapvetően (a legelejét, s az utolsó jelenetet leszámítva) egy nézhető mozi, mely igaz sok klisével és bejáratott fordulattal él, illetve nem bontja ki magát teljesen (gondolok itt az odavetett bibliai párhuzamra). Némi popcornt és szódát (vagy más üdítőt) javaslok a fogyasztásához.
