Kim Ki-Duk már nem ismeretlen kis országunk közönsége előtt, sőt mondhatni mióta egy Titanic fesztiválon két filmje is a publikum elé került, viharos sikert aratott. Ahhoz viszont, hogy szemügyre vegyük (egy-két kivételtől eltekintve) a dél-koreai rendező munkásságát, szinte elég csak az első, Krokodil (Ag-o, 1996) című filmjét elővennünk, s minden fontosabb motívumot, témát rögtön fellelünk benne.
A történet valahol Szöulban, a Han folyó partján veszi kezdetét, ahol a Krokodil (Jo Jae-hyeon) éli mindennapjait, s próbálja fenntartani magát, melyet legfőképpen azok pénzéből hajt végre, kik vízbe ölik magukat, s persze a testeket is eladja a hozzátartozóknak. A hétköznapokat viszont egy gyönyörű lány zavarja fel, kit kiment a halál torkából, s furcsa kapcsolat alakul ki közöttük, illetve a társaiul szolgáló öreg és unokája között.
A film ezt a kapcsolat rendszert boncolgatja a vágyak, az erőszak és a szépség hármasságán keresztül. Mindezt pedig teszi úgy, hogy a társadalomkritika halvány árnyéka sem vetül a mégis erősen realista alkotásnak tekinthető mozira. Hiszen egy pillanatra sem lépi túl azt a keretet, mely arra szolgál, hogy a négy szereplőt, s annak környezetét bemutassa. S hiába tűnik ez úgy, mintha a világ peremére sodródott egzisztenciák hattyúdalán keresztül valami univerzálisabb fogalmazódna meg, az alkotás csupán egy dráma, egy férfiről, ki nem találta meg helyét a világban.
Persze az egy-két kitekintésen keresztül újra felmerülhetne a társadalomkritika gyanúja, hiszen mind a bűnözőkön, mind a nő múltjában, mind a fantomrajzolón keresztül átvilágíthatna valami a zárt kontextuson kívülről, de ehelyett csak egy széles skálát kapunk, melyen a négy karakter értelmezhető. A külső erőszak csupán a saját személyiségűket árnyalja, mely ezen apró, ám mégis nélkülözhetetlen részleteken keresztül válik valóságossá, megalapozottá, illetve ezek mentén bomlik fel a kezdeti „hierarchia”, s jelenik meg az összetartozás, az egymáshoz vezető út (az erőszaktól a romantikáig – „vadromantikus”).
Ezeken a motívumokon túl (melyek ugye végigkövetik szinte az egész rendezői munkásságot; illetve a még nem említett kék színt kell felsorakoztatni, mely azért ebben a filmben eléggé egyértelmű, de persze a végjátékhoz vezető úton fontos ellem) már az a költőiség is megjelenik, mely szintén védjegye a Kim Ki-duk-nak. Egy-egy beállítás vagy montázs, olyan lírai érzést bont ki, melyre kevesen képesek. Ez talán meglepő egy első filmes rendezőtől, ki ráadásul saját bevallása szerint pályafutás kezdete előtt három filmre emlékszik, melyeket Európában látott. De gondoljunk csak a romantikával vagy erőszakkal megfűszerezett jelenetekre a folyó partján, vagy a fináléra (mely egyébként gondosan elő lett készítve), melyek erős zeneiség jeleit mutatják (s persze a kísérő zenék pompás válogatása ezt csak tovább erősíti), s ezeken keresztül könnyedén teremt egy saját egyedi hangulatot.
Persze mindennek általánosítása nem fedi le tökéletesen az alkotó pályafutását, de egyértelműen reprezentálja a témákat s formákat, melyek végigkísérik azt. Mondhatni egy kapu a Krokodil egy sajátos – talán az európaitól messze álló, de még pont megérthető – világba, mely vagy magával ragad, s azok után nem enged, vagy orrba vág miközben bezáródik valószínűleg örökre.
