Sok filmet rendeztek már az anyai ösztönökről, de olyan brutálist, s furcsán megtekertet, mint Ridley Scott „Idegen”-jének a folytatása talán még soha. De mielőtt még e előrevetett mondatot kibontanánk, járjuk le a szokásos köröket, s maradjunk egyenlőre a nézői pozícióba, s vegyük mind azt számba, hogy James Cameron „Idegenek”-jéből hová tűnnek a klasszikus horror filmek jegyei, s hogyan alakul át az egész egy akciófilmmé.
Hiszen nehéz lenne azt mondani, hogy a remekül sikerült sci-fi horror folytatása is követné a kijelölt útvonalat. A tipizálható klausztrofób illetve szörny filmek egyvelege helyett egy két részre bontható sci-fi akciót kapunk, melyben a csúf-gonosz idegeneket kell kipurgálni, vagy mivel ez nem megy inkább csupán túlélni a bolygón tett látogatást.
A film tehát két részből épül fel: az akcióig vezető út, és maga a robbanó fejjel ellátott ólom pumpálása. Míg az első inkább egy lassabbra szabott felvezetés, addig a másik egy roppant jól fényképezett, igen gyors tempójú öldöklés. De az egész összefoglalható annyival: hogy Ripleyt (Sigourney Weaver) megtalálják 57 év "alvás" után, ki hamar konstatálja, hogy a cég még nem tett le, hogy megszerzi az idegent kísérletezés céljából, ezért telepeseket küld az LV-426-os bolygóra, melyen ugye a csúnya-gonosz xenomorfok hajóját találták meg az első részben. A kapcsolat persze megszakad a kolóniával, s egy katonai egység leszáll a bolygón, de hamar kiderül, hogy az idegenek túlerejével szemben esélytelenek. Közben előkerül az egyetlen túlélő, egy kislány, Newt (Carrie Henn). Majd jó sok lövöldözés, csodával határos menekülés, s végül egy kis gép kontra királyné verekedés. Vége főcím.
A történet így összefoglalva nem tűnik túl bonyolultan, hiszen nem is az, sőt mondhatni kicsit sablonos, s üres is lenne, ha az apró csavar, melyről már említést tettem nem bolondítaná meg az egészet. De még mindig várjunk egy pillanattatot vele, hiszen gyorsan meg kell említenünk, hogy azért némi háttér-információt is kapunk. Ugye egyfelől, az indulás előtt kicsit megismerkedhetünk az emberek világával. Néhány elcsepegtetett információ folytán egy bürokráciájában túlburjánzott társadalom villan fel előttünk, mely minden bizonnyal a mi földünkről jutott az űrbe. A titokzatos cégről viszont még továbbra sem tudunk meg semmit, rossz-gonosz-csúf mivoltán kívül (melyet ugye már eddig is sejtettünk).
Ezzel szimmetrikusan a film második részében az idegenek társadalmába is bekukkantást nyerünk, mely, mint egy hangyaboly épül fel. A királynő egyetlen nőkéként a társadalom legtetején intézi a faj fennmaradásához szükséges tojások lerakását, miközben a dolgozók, akik egyben katonák is szorgosan hordják a gazdatesteket, illetve építgetik, szépítgeti a birodalmukat.
A film legfontosabb konfliktusa talán mostanra már senkinek sem újdonságként hatva két nő között zajlik. Ripley elvesztett lánya pótlásaként felmerülő Newt miatt fut bele e anyai vitába, míg az idegenek királynője gyermekei elpusztítása okán keletkező harag miatt ugrik hősnőnknek. S ezzel természetesen az ösztrogén túltengésben szenvedő felek (mondjuk ezt csak az egyik oldalon jelenthetjük ki biztosan) nem kis balhét csapnak a körülöttük felrobbanni készülő bolygón, majd az űrhajón. (Az pedig, hogy ebben az esetben Ripleynek szurkolunk tekintsük egészséges rasszizmusnak, az emberiség nevében.)
Mint látható, egy folytatás egy teljesen új irányt képvisel, azaz nem másolja előzményét, hanem okosan építkezve tovább gördíti a történetet, melye igaz már talán kevésbé okoz tényleges ijedelmeket, s félelmet, de mindenképpen izgalmakban gazdag bő két (vagy akár két és felet) órát tölthetünk el társaságában. Csak ajánlani tudom.
