Furcsa dolog az emberi emlékezet. Egy képlékeny belső vetítőszoba, hol a celluloid szalagokra rögzített képeket valaki folyton-folyvást újrarajzolja. Valószínűleg igaz ez a szubjektumok szintjén, s a kollektív történelmi emlékezetet sem igazán lehet máshogy szemlélni.

Ari Folman valószínűleg pontosan tudja mindezt, s éppen ezért rukkolt elő valami teljesen váratlannal. Legutóbbi, Libanoni keringő című animációs filmje teljesen új fejezetet nyitott az izraeli filmművészet lassan nagypapa korúvá váló fenoménjában. Ráadásul az első teljes estés produkció nagyon magasra helyezte a lécet, melyet akár csak megismételni is nehéz lesz.

A dolgozat elsőre történelem leckének, a kollektív tudatba vésésnek tűnhet, melyre a filmiparban számos példát lehetne hozni. Az viszont, hogy a film az emberiség egyik tragédiáját rajzokon keresztül idézi fel már nagyon más kontextusba helyezi az egészet. S hogy az alkotás emlékfoszlányokból, beszámolókból építkezik még tovább csavarja a már egyébként is szokatlan reflexiókra késztető másfél órát.

Folman 1982-ben alig 20 évesen az izraeli sereggel masírozik Libanonba, hogy a nemrégen meggyilkolt miniszterelnök (Bashir Dzsemajel, az első keresztény hitű arab „csúcsra” jutott politikus) miatti zűrzavarban rendet teremtsen. Valami viszont kisiklik, s a „béke”-, „rendfenntartás” helyett a Bashirhoz hű falangisták népirtásához asszisztál társaival együtt. A film központi problémája mégsem e rémes tett, hanem magának a rendezőnek az emlékei, melyek közül úgy tűnik nyomtalanul eltűnt mindez.

Emiatt régi társait, illetve egy analitikust felkeresve próbálja az üres lapokat megtölteni, s az egész eseményt újrakonstruálni. Ez a játékidő alatt lényegileg sikerrel is jár, de hogy objektívnek, vagy klasszikus dokumentarista narratívának tekintsük ezt, arra semmi esély sincsen. Természetesen a már eddig is kiemelt műfaj és szerkesztési mód miatt.

Hisz már csak az animáció miatt kétségeket fogalmazhatnánk meg a szándék objektív voltával szemben (persze nem a népirtás tényéről, hisz ezt film utolsó jelenete teljes mértékben lehetetlenné teszi). De rögtön tovább is mehetnénk, hisz hogy emlékekből épülnek fel, mely ebben az értelemben teljes mértékben szubjektív tapasztalatok alapján mutatja meg a történéseket, az kétségeink magvait rögtön virággá varázsolja.

Hogy lépésről lépésre haladjunk, kezdjük az emlékek problematikájával. Ezen az úton járva először egyértelműen a közös emlékezettől eltérő képet kapunk, hisz, ahogy azt már megfogalmaztam, az azokat birtokló belső képszerkesztője, és az idő ecsete nagy hatással lehetett ezekre. Az animációs megoldás éppen erre játszik rá, roppant egyszerű, magától értetődő, s éppen emiatt zseniálissá váló módján.

Ha kicsit tovább járkálunk körülötte, egészen odáig merészkedhetünk a jelenséggel kapcsolatban, hogy akár fenomenológiai gyógykezelésnek vélhetjük. Hisz nem lenne nehéz a katonák akkori, s a filmben is megjelenő közönyét a második világháború előtti Edmund Husserl által is elemzett hangulathoz párosítani. Ráadásul, hogy a film ítéleteit egyértelműen egy az emlékek által megkonstruált szubjektív világokból kiragadt, megkonstruált hálóból meríti, a gondolattal való játék nem is tűnik túl merésznek, sőt éppen annyira kézenfekvőnek, mint a film technikája és tartalmának összekacsintása.

Ezzel szemben persze másfajta, talán sokkal magától értetődőbb terápiaként is értelmezhetjük az alkotást. Ha csupán a filmben is megjelenő pszichológusból indulunk ki, mint ön- és kollektív-pszichoterápiaként csapódhat le az egész bennünk. A ténylegesen kőműves metaforával leírható szerkezet ugyanúgy képes ezt alátámasztani, mint az előbbi értelmezési tartományt. Hisz, mint egy jó ház tégláról-téglára épül fel az emlékek kusza hálójából, s az utolsó cserép, maga a trauma újbóli felszínre törése, tökéletesen összeegyeztethető egy hosszú időn keresztül lefolytatott, számos díványos találkozókkal megterhelt terápiával.

De mit is várhatnánk az izraeli filmművészet újabb remekétől? Talán ugyanúgy kézenfekvő számunkra is, mint számukra, hogy abból a közegből milyen produkciók is születhetnek. Mi is lehetne a legfőbb konfliktus témája, mint a különböző politikai és vallási nézetek ütközése, melyekről tudjuk, hogy soha sem kellett (legalábbis az utóbbi 60 évben) a szomszédba menni értük (nézzük csak meg most mi történik Gázában).

Nehéz ezek után bármilyen összefoglalót vagy értékelést megfogalmazni a filmmel kapcsolatban, így talán az lesz a legjobb, ha mélyen hallgatok.