Szomjas György a 80-as évek elején megpróbálta mozgóképbe önteni azt a hangulatot, mely talán utánozhatatlanul, s egyedülállóan lebegett (akár csak Marx kísértete) hazánk felett. Bár biztos, hogy más keleti blokkos országban is lezajlódhattak e fikcióhoz hasonló történetek, de hogy ezt teljes mértékben sajátunknak érezhetjük az biztos. Hisz a Kopaszkutyában az a tipikusan magyar sikertörténet örökítődött meg, mely talán tényleg elképzelhetetlen máshol.

„Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya!” – üvölti Földes Hobo László a mikrofonba, s ezzel egy egész generáció fejébe írja bele a mondatot, mely örökérvényű jelszava is lehetne a „magyar punknak” ha egyáltalán van ilyen. Mellette Deák Bill Gyula, ki egyébként már régen lent van kutyában, s ezért lehet a formáció tagja. A zenekar pedig mögöttük. A Tabán tele, a rajongók hada ellepte a zöldet, s lám ez egy sikertörténet csúcspontja, hogy is képzelhető el másképp? Ja igen, a bevert orrú manager még nélkülözhetetlen, hisz a híres emberek el szokták felejteni honnan indultak, s kivel.

Tehát a kamera a Kopaszkutya (előtte Colorado) nevű formáció történetét követi nyomon a magyarul énekelt Johnny be good művelődési házas haknitól, a Kőbánya Blues Tabánban való fergeteges produkciójáig. S közben megelevenedik a 80-as évek, a szocializmus, a zene (a Neotontól, a rock szárnypróbálgatásáig), olyan emberi történetek, melyek univerzálisabbak, mint ahogy az a mozgóképen megjelenik. S közben a rock’n’roll-t leváltja a blues-zal kevert nyersebb hangzás, s egy új generáció cseperedik fel, mellyel új életérzés is együtt jár.

A szabadság illata terjed a kockák között. Valami reménnyel teli hangulat, hogy minden lehet másképpen is, s nem tudják már befogni a szájakat, s a szalon-rock helyet, valami igazi szólam harsan fel, mely ha csak szimbolikusan is, de alátámasztja vágyaik elérhető közelségét. S tovább igazolja ezt a külföldi előadók folyamatosan fel-fel tűnő idézetei, aranyköpései, melyek már egy kinyíló világról árulkodnak, melyet még igaz befed a szellem árnyéka, de már érezhető a felhők felszakadozása.

Mindezzel igaz rettentően leszűkíti Szomjas filmjének célközönségét, s talán ma már nem is állná meg a helyét, ha az a csipetnyi búskomorság (mely egyébként is oly jellemző ránk/rájuk), s szabadság vággyal kevert lázadás ugyan úgy nem lenne a része a tizenévesek éltetőnk. Bár lehet, hogy csupán túlzásokba esek a filmmel kapcsolatban, s a szocifilmek mestere ez esetben hibázott, s csupán zenés videókat vágott egymás után, mint ahogy a film fogadtatása azt megjegyezte, bár ki tudja, hogy ebből mennyi a kötelező körök megjárása, s mennyi a tényleges igazság.

Ami biztos Szomjas újra egy roppant szórakoztató és mulatságos alkotással (mondhatjuk nyugodtan belülről) fricskázta meg hazánk politikai, ideológiai, társadalmi beállítottságát. S ha ez nem elég, hogy egy film felelevenít egy kort, s árnyaltan, már-már „költői könnyedséggel” kritizálja azt, akkor inkább ne nézze meg senki, e zseniális zenés korlenyomatot.