Cameron Crowe legjobb filmje. Ezzel lehet vitatkozni, de nem érdemes, hiszen elég csak arra gondolni, hogy legjobb forgatókönyvért járó Oscar díjat zsebelt be ezért a filmért. Úgy sikerült képernyőre vinnie egy korszak hibáit és zsenialitását, hogy közben végig mosoly ült az arcomon.
Szereted a rock'n'roll-t? Ha igen, akkor ez a film neked való. Mert hogy miről is van itt szó? 70-es évek, rockzene, drogok, szép lányok, szerelem, hírnév, siker, összességében coolness. Remélem sokatokat ennyivel megvettem, ha mégsem, akkor folytatnám.
A történet egy fiatal srác kalandjait mutatja be, egy olyan világban mely látszólag érthetetlen ilyen korban. William Miller (Patrick Fugit) eddigi élete legnagyobb kihívását elfogadván a neves Rolling Stone magazinnak ír beszámolót a Stillwater nevű feltörekvő, lelkes, de ennek megfelelően középszerű bandáról. Velük turnézik, s fiatal kora ellenére, igencsak beleéli magát a rock and roll életérzésbe, annak minden gondjával, bajával. Út közben felváltva imádja, s ábrándul ki kedvenceiből. Az egész korra jellemző gondokkal találja szembe magát, melyek előbb, vagy utóbb a rock'n'roll végét jelentik majd. Persze reménytelenül szerelembe esik, a gyönyörű Penny Lane-be (Kate Hudson), s annak rendje, s módja szerint a film végére az ártatlan gyermekből férfi válik. Történetről ennyit, s akkor már sokat mondtam.
Az első sorokban azt írtam, hogy ez bizony Cameron Crowe legjobb filmje, s ez így igaz Kate Hudson-re is. A manapság már a rosszabbik fajta romantikus vígjátékok védjegyévé váló színésznő élete alakítását nyújtja, ehhez kétség sem férhet. S végig csodaszép, ami nem mellékes. De a többiek sem maradnak el tőle, az egész szereplőgárdát remek színészek alkotják. William édesanyját alakító Frances McDormand-nél rokonszenvesebb aggódó szülőt én még nem láttam, se vásznon, se való életben. Aztán ott vannak még a Stillwater tagjai, a bandát meghaladó tehetségű Russell Hammond-ot alakító Billy Crudup (Watchmen-ben láthatjuk majd idén), és Jeff Bebe szerepében bizonyító Jason Lee, akit manapság csak Earl-ként ismerhettek. Külön kiemelném még Philip Seymour Hoffmant, aki minden egyes jelenetében remekel (mint kb minden filmjében, zseni ő kérem), mint a nagynevű kiégett újságíró, Lester Bangs.
De ami a legjobban megfogott a filmben, az a nagybetűs HANGULAT. Néha szomorkás, néha meg vidám, pont jó keverék. Feelgood az egész. És persze közben végig rock'n'roll szól, olyan előadóktól mint a Led Zeppelin, The Who, vagy Cat Stevens. Összességében a kiváló soundtrack mindenképp közrejátszott abban, hogy ez a film bekerült a kedvenceim közé. A 70-es évek életstílusát bemutató, könnyed, néhol drámai, de mindenképpen magával ragadó film ez, s azt hiszem akit kicsit is érdekelnek ezek a dolgok, az már siet is a beszerzésével. 9/10
