Luis Buñuel munkásságának talán legismertebb és legmeghatározóbb jelenete Az andalúziai kutya kezdete. Ahogy saját kezűleg felvág egy szemet az talán mindent elmond arról, mit szeretett volna élete folyamán elmondani a közönségnek. Tehát tekinthetjük ezt egy szimbólumnak, melyben közzé teszi ars poeticáját, vagyis, hogy a polgárság lezárt tekintetét újra megpróbálja ráirányítani az életre, saját magukra. Azaz tekinthetjük őt egy mozgóképes pszichológusnak, ki nem szeretne mást, csupán felrázni könnyed szunyókálásából a tömegeket.
Az eddig felvázolt kép tökéletesen összevág azzal, hogy Buñuel munkássága elején tagja a szürrealisták társaságának, mely csoport hasonló célokat tűzött ki maga elé. Ez a tény természetesen rányomja egész pályájára a bélyegét, hisz szürreális hatásokban igen gazdag szinte minden filmje (bár e film kapcsán pont csak hevenyészen foglalkoznék ezekkel). Ezek mellett még mindenképpen meg kell említeni gyökereit, melyek máris közelebb visznek minket a címben kijelölt témához. Vagyis a spanyol származást, s az ezzel járó katolikus neveltetést, mely nem csak családjától ered, hisz a jezsuitáknál végezte el tanulmányai nagy részét.
Ezzel pedig témához is értünk. De mielőtt rátérnék konkrétabban a műre, néhány szót ejtenék a fogadtatásáról, melyen Buñuel teljes mértékben megrökönyödött, hisz már-már elsöprő sikert ért el a közönségnél, bár végül nem nyerte meg az Arany Pálmát, csak jelölésig vitte. Ezek után a rendező egy kis szöveget biggyesztett a film elé, mellyel őszintén szólva csak irodalmában találkoztam, de ettől függetlenül mindenképpen megérdemli, hogy idemásoljam:
„Ha a most következő film rejtélyesnek vagy logikátlannak látszik, az élet is ilyen. Ismétlődnek benne a dolgok, akár az életben, és mint ott, minden sokféleképpen magyarázható. A szerző kijelenti, hogy nem akart szimbólumokkal játszani, legalábbis nem tudatosan. Az öldöklő angyal legjobb magyarázata, hogy nincs magyarázata”
Ezekután talán nem is lenne értelme folytatni ezt a bejegyzést, de azért megpróbálkozok vele. Méghozzá a már említett vallási vonalon indulnék el, hisz az Öldöklő angyal már címében is kötődik a keresztény valláshoz (mindenki megkeresheti a Jelenések könyvében a szöveg helyet, bár én személy szerint hosszas keresés után sem találtam, így gyanítom, hogy fordítási eltérések lehetnek, vagy tévedek, s ez mégis az egyiptomi gyerekeket gyilkoló angyalra vonatkozik), melyet Buñuel sem tagad. Sőt, mivel a film nagyon terjedelmes utóélettel rendelkezik, melyben szinte az emberi tudás paletta minden színével megpróbálják értelmezni, a rendező kénytelen volt közölni, hogy ő csakis a vallás felőli megoldásokat hajlandó elfogadni (az előbbiekben idézett kommentár ellenére).
Nos akkor talán induljunk is el ezen a nyomon, s lássuk mivel szolgálhatnak a Gondviselés utca hajótöröttei számunkra. A filmet két rövidke és egy hosszabb részre lehet osztani az én értelmezésemben. Először is az expozé, melyben egyfelől a felsőosztálybeli társaság megérkezik a film gerincét adó helyszínre, másfelől innen a szolgák, mint patkányok a süllyedő hajóról távoznak. Másodszor a bűnbeesés éjszakája, s az ezutáni négy napos fogság. Majd pedig az események „újrakezdése” egy szent misén.
A filmben legelőször szembeötlő jelenség bizonyos jelenetek ismétlődése. Például a megérkező társaság belépése a kapun kétszer szerepel a filmben, vagy két férfi más-más viselkedési formákban történő bemutatkozása háromszor látható a vásznon. Buñuel életrajzi művében (Utolsó leheletem, L’Harmattan 2006) erről szűkszavúan annyit mond, hogy mindig is vonzották az ilyesmik, bár nem tudja megmagyarázni, hogy miért. Ez könnyen félrevezethetne minket, de mivel a film konfliktusát pont egy ilyen ismétlődés oldja fel, rögtön elkezdhetünk gyanakodni, hogy megint csak játszik velünk, mint egyébként már oly sokszor az öreg rendező. Tehát ezzel a kétséggel igenis tanúsítsunk kiemelt szerepet ezeknek a szituációknak.
Ezekután figyelmünket a térre fordíthatjuk, vagyis egészen pontosan arra a helyszínre, ahol fogságát tölti a társaság. Az egyértelműen egyházi töltetésű freskókkal díszített terem szakrális töltést kap, melyek elől (mondjuk pont mögéjük) el kell bújtatni minden tisztátalan dolgot (wc, szeretők, hullák). Ezen szalonon kívül, mely még mint látni fogjuk több vallási utalásban is gazdag közeg, megjelenik még a ház utcafrontja, egy templom, illetve néhány egyéb tér.
Egy kis kitérővel gyorsan felvázolok még két alternatív értelmezési tartományt, mielőtt tovább folytatnám az eddigieket. Nos először is az utcafront, mely feltehetőleg gazdagon bővelkedik a Franco tábornokra utaló jelekben, melyet a film végi tömegbe tüzelő katonák tesznek teljessé. A másik a nagypolgári helyszín miatt ötlik fel egyesekben, azaz egy társadalom kritika, melyet a kor szocialista értelmisége vallott magának. Ez pedig a bárányok és a medve szimbolikájában teljesedik ki, vagyis a hatalmas orosz medve, hogyan félemlíti meg a kapitalista bárányokat (bár e utóbbi állatok bibliai jelentőségét sem szabad figyelmen kívül hagynunk).
E rövidke közbevágás után térjünk vissza az eredeti gondolatmenethez, melyben ugye felvetődött már az ismétlődések, illetve a tér szakrális jellege. Ez utóbbit tovább erősíti egyfelől a párbeszédekben megjelenő zsidó számmisztika, illetve a tény, hogy vizet fakasztanak a falból. Ezek után már csak egyetlen ugrás, hogy kimondjuk, hogy a 4 napi fogság értelmezhető, mint egy parafrázisa a zsidók negyven éves „fogságának”. Ehhez hozzá kapcsolva, hogy a végjátékban egy katolikus templomba esik a társaság fogságba, már mondhatjuk is, hogy az emberiség cseberből-vederbe esett. Ezt a gyanúmat egyébként alátámasztani látszik már a főcím is, melyben a székesegyház zárt kapuja látszik.
A szürreális jeleneteket itt lerendezném egy párhuzammal, melyet az ószövetségben is sokszor feltűnő isteni sugallatokkal állítanék fel. Tehát ezek az álmok, és egyéb tudatalattiból merítő képek lennének a kapcsolat egy transzcendencia felé, mely börtönbe zárja őket, s végül szabadon bocsátja, majd végül önhibájukból újra a karmai közé vetik a szereplők magukat.
Ezzel fel is kínáltam az általam talált legjobbnak tűnő értelmezést, melyre talán maga az alkotó is rábólintana, bár azt hiszem hiába ringatom magam ilyen tévhitekbe. Végezetül még említést tennék bizonyos pszichoanalitikus értelmezésekről, mely a fiatal hölgy áldozatát (szüzességének elvesztését) jelöli meg a film központi témájának, illetve arról az elméletről, mely szerint a filmet egészében nem lehet értelmezni, de jelenetről jelenetre különböző kulcsokkal fel lehet törni, és még arról, hogy a film egy naturalista antropológiai kísérlet, melyben a rendező megmutatja, hogy hova süllyedhetünk vissza emberségünkben. Én egyiknek sem vagyok híve, sőt még saját elméletem sem igazán tetszik nekem, hisz tipikusan egy olyan filmről van szó, mely minden egyes befogadónak mást ad, mond. Vagyis nem tudok mást tenni, mint javasolni, hogy nézzétek meg a mozit, s jöjjetek rá magatok, hogy mit közölt veletek.
