A rendező- és házaspár, Jonathan Dayton és Valerie Faris, elsősorban videoklippek dirigálásával szereztek nevet. Olyan bandákkal dolgoztak, mint az R.E.M., The Smashing Pumpkins, Oasis, Offspring, Korn, RHCP, ésatöbbi. Debütálő filmjük mind a kritikusok, mind a nézők tetszését elnyerte, számos jelölést és díjat tudhat magáénak, köztük két Oscar-t is (legjobb forgatókönyv és mellékszereplő). '06 egyik legjobbja és legnagyobb meglepetése egyértelműen.
A sztori teljesen hétköznapi, nem szükséges lost-i csavarokig mélyülnünk, hogy megértsük a Hoover család, látatlanban dekadensnek nevezhető létét, de hamar rájövünk, hogy az ellentétek vonzásának alapelvét követve, e szélsőséges jellemek a család fogalmát szem előtt tartva a legkoherensebb képet képzik, ami nem könnyű, egy ilyen "őrült" familia esetében, hisz amennyire a szituáció az, a családtagok annyira nem hétköznapiak, szerencséjükre a szeretet mindent leküzd (*csöpp*). Szóval, a brancs legifjabb tagja hivatalos a Little Miss Sunshine szépségversenyen, a repülő drága, marad a VW T2-es mikrobusz, amibe a család nem szívesen ül be, de muszáj, konstruálva egy szerethető, a Wristcuttershez hasonlatos (csak kevésbé depresszív), remek road movie-t...
A pálmát a zseniális (ha nem is mind eredeti) karakterek viszik és az őket megtestesítő színészek, játszi könnyedséggel és szemtelenül hiteles természetességgel adják vissza a kifacsart jellemeket. A családfő (?) szerepében Greg Kinnear, ki eszméivel és általa mérhetetlenül nagyra tartott bölcsességeivel, valódi sztár lehetne a budapest tv berkein belül, persze nem hülye az apa, pusztán irritáló. A családanya, Toni Collette hatalmas szívű és grandiózus türelemmel megáldott csoda, ki Collette játékában végtelenül szimpatikus. Az inkább belső szépségével taroló kislányt, Abigail Breslin formálja, ki már többször bizonyította, hogy nagy talentummal bíró leányzó. Paul Danora egyszerűen ráöntötték a némasági fogadalmat kötött, Nietzsche-t favorizáló, mondhatni megcsömörlött tinédzsert (és ha már Wristcutters, az ottani főszereplő fiatal énje ,egy az egyben). A drogfüggő, nagypofájú, vén kujont, az, alakításáért Oscarral díjazott, Alan Arkin kapta meg, ki óde színfoltja a palettának. Végül, az irodai mágus, Steve Carell, egy szuicid hajlamú, Proust-szakértő, meleg rokont játszik (az anya testvérét) és ismét remekül, a futása annyira buzis, hogy valami kurvajó.
A valóban megkapó és üdítő forgatókönyvön túl, a film hangulata az, ami varázslatot visz véghez, na, nem urigeller szintű kamut. Már a kezdőképsorok és az ott felcsendülő, szimplán fantasztikus muzsikaszó is sejteti, hogy óriásit fogunk mosolyogni, és ez így igaz, a boldogságtól hormonjaink ejakulálnának, ha a Teremtő is úgy akarta volna. És tényleg, pedig a film, nem mindig a legboldogabb témákat feszegeti, de feketesége, optimizmusa és apró naívsága miatt, minden helyzetben derülátó, a kedvelhető jellemeknek hála, mi is osztozunk boldogságukon, így fordítva hátat Tomcraft-nek, ki a magányossággal egyenlősítette azt, annó. Egyetlen porcikájába sem lehet belekötni, remek alakítások, hangulatfokozó zenék, a sztorimesélés is jó és a játékidő is pont megfelelő. Egyedül a film vége sántít kissé, de elnézhető, már csak az élesen felcsillanó társadalomkritika miatt is. Valójában, felesleges ragoznom tovább, látni kell 10/9
