A Takashi Okazaki által megalkotott doujinshi mangasorozat a 07'-es évben került vászonra egy 5 részes OVA formájában, a GONZO stúdió égisze alatt, mely már olyan animék produceri munkásságában vett részt, mint a Hellsing, Chrono Crusade, Samurai 7 (favorit), Basilisk(ez is), Trinity Blood, Romeo X Juliet, vagy az itthon is sugárzott Full Metal Panic, Kaleido Star, Kiddy Grade. Látható, hogy nem sűrűn nyúlnak szarba. A jó alap most is megvolt, egy laza, üde bosszúhadjárat több hektoliter vérrel fűszerezve. Adott egy szamuráj, Afro, ki egy szép nap szemtanúja lesz apja halálának, az "első számú fejpánt"-ért folytatott harcban. Aki ezt viseli, az a világon a legnagyobb kardforgató titulusával büszkélkedhet. Justice, Afro apjának gyilkosa, megörökli a fejpántot, hátrahagyva a "kettes számút" az ifjoncnak, ki vérszemet kapva bosszút esküszik...

Ettől tényleg nem megyünk falnak, igaz? Bár, ennél egyszerűbb történet nem is kell egy szimpla vérengzéshez, ennek megfelelően semmi olyan fordulatot, csavart nem kapunk ami meglepne minket, hisz a sorozat gyakorlatilag a zsánerben ellőhető összes sablonnal operál. Kezdve ugye, az apa halálától, az áruló szerelmen át, a testvérként kezelt, mára már ellenséggé vált szereplőig. A háttérből irányító titkos szervezet, aminek valljuk meg, nem sok funkciója akadt a cselekményben, csak úgy "van". Mégsem érdekel minket ez, az első két rész után, azonban a harmadikra sikerült egy igen olcsó, fantáziálatlan, idióta húzást kiötleni (SPOILER gondolok itt AfroDroidra), amitől nem csak főhősünk szája áll keserűen, de bizony a mi állkapocsszerkezetünk is íves kanyarulatot vesz Kína felé. Szóval a harmadik-negyedik rész kukába való, a többi simán jó, és ha nem a sztori miatt, akkor miért is? Bingo, motherfucker! Elsősorban a látvány az, ami felteszi a pontot az i-re. És most nem arra gondolok, hogy anatómiai szakismereteinket ennek hála fogjuk kibővíteni, mert nem. A karakterek, főleg Afro, egyszerűen a cool jelzővel illethetőek. Tipikusan elnagyolt, a szélnek hála nyolcszázhatvankét irányba lengedező, abszolút jellemet megtestesító külsővel szaladgáló karakterek, kik a környezettel együtt ritka fakó színekben pompáznak, olykor noir hangulatot idézve, de a klasszikusokig visszavezethető formák. Mellesleg, itt-ott kísérteties hasonlóságot mutat a Basiliskkel, nem csak a szereplők, de a harcok kivitelezésének tekintetében is. Áh, igen, a harcok. Nehezen kivehetők olykor, de rettentő stílusosak és néha imádnivalóan explicit tartalommal bírnak, amikor meg nem, akkor Tarantino Kill Billje fog eszünkbe jutni. Nem utolsó dolog a sorozat univerzuma sem, mely ismét csak Basiliskes hatást kelt, vegyítve a hazánkban is népszerű Trigunnal. Ergo, a feudális japánt kapjuk, a mait is túlszárnyaló technológiai fejlettséggel (én ezt egyszóval futuremúltnak hívom :). A kardok mellett akadnak revolverek, nyílpuskák, gránát- és rakétavetők (You've got a motherfuckin RPG? An RPG in the motherfuckin's backpack?), Darth Vadert megszágyenító lélegeztetőgép és mindenkinek van mobilja. És ez nem baj, sőt, ennyi irreális karakter mellett fel sem fog tűnni. Ja igen, a szereplők...

Afro Samurai nem más, mint Samuel L. Jackson hangján verbálkodik, bár igaz, Ő a "kevesebb több" elvet vallja, ha beszélgetésre kerülne sor. A nagyhajú, dohányos feka, ki limonádén él, valójában roppant sematikus, kétdimenziós karakter, de valamiért megnyerő... a külseje? a stílusa? Vagy épp a belső énje miatt? Igen, aki nem más, mint Ninja Ninja, Afro képzeletbeli barátja, bár én inkább a főhős gondolatait megtestesító személyként tekintek rá, de lehet, hogy csak egy egyszerű tudathasadás következménye, hisz Ninja Ninja nem hétköznapi körülmények között született. Egyébként őt is Sámuel szinkronizálja, de míg Afrot monoton, lélektelen gyilkológép baritonján szólaltatja meg, addig Ninja a velejéig romlott, káromkodó, igazi utcai nigga, így aztán semmiféle hasonlóság nincs, hang terén. Kelly Hu és Ron Perlman is mikrofon elé állt a produkcióhoz, de itt a lényeg csak egy szereplőn van, Afron. Hiába a folytonos flashbackek, melyek a múltat és régi cimborákat hivatottak bemutatni, így ellátva minket háttérinfókkal, a sztori linearítását képtelenek megtörni, mondhatni feleslegesek voltak, ha figyelembe vesszük, hogy ezek a karaktert próbálták mélyíteni, akkor méginkább, mert a lelkizés nem vált be, ez egy agyatlan vérzuhatag, nem kell a dráma. Ja, ha már Afro és Samurai, akkor a sztoriban ne keressünk semmi, az utóbbira emlékeztető vonást, mert szinte semmi szamurájosdi nincs. Gyenge, kliséhalmazok által sujtott sztori, cserébe remek látvány, egyetlen karakterre kiélezett történet... mi van még. Igen, igen, a zene! Na cimborák, az szószerint odabasz. Csak a muzsika két, három ponttal emeli a végső értékelést, melyet a Wu Tang Clanből ismerős RZA heggesztett, a japán tradíciónális elemeket ötvözve a piszkos hip hoppal, így minden kis dzsekicsen a gettóban érezheti magát, akárcsak a Samurai Champioo esetében. Nos, a fent leírtak ellenére...azért az első kettő és az utolsó rész kellemes volt, nézhető, de méginkább hallgatható, mert RZA munkássága simán perfekt, de összességében 10/5.5 . Már tervezik a második szériát és az élőszereplős filmet is fontolgatták...

Comedy - Kigeki (2002)


A kék sarokban (egyik) személyes kedvencem. Minden ízében gyönyörűen szép (itt is sokat dob a zene, Ave Maria), bájos történet, mely kiskapukat is tárva hagy és meglepően szép kivitelezés. Többet nem is szeretnék mondani, tíz percet mindenki rászentelhet eme műremekre... íme.